Meglehet, hogy már többé nem jövök
Mert álmokat, réges-rég nem szövök.
Bekopog a csend is az ablakomon,
Magány redő ül meg homlokomon.
Könnyek nem hullnak szememből, nem is készülnek,
Mert hiába is jönne valahány, mind a lelkemre sülnek.
Magányra vágytam, meglett, most megkaptam!
Volt, hogy tilosban jártam, s csókot loptam,
Szerelmet ígértem, de sosem hűséget,
S most, a magány felém, gúnyosan integet.
Voltam szívekben világjáró, égig érő szerelem,
Magány lett a társam, keserű való a kenyerem.
Az érzések megbotlottak valahol, valahol elcsúsztak,
Elhagyatottság feneketlen kútjába ájultan zuhantak.
Hány év, mit csak úgy, elfújt a gyilkos, hideg őszi szél,
S hány csókod őrzöm, mi még szívemben elevenen él!
A csend, ma túláradó óceán tőled, mi megöl zajtalan,
S betakar palástjával a sötét éj magányomban hangtalan.
De hány szó van még, mit nem mondtam el, mert nem mondhattam,
S hány csillag van még az égen, mit veled még meg nem számolhattam!
Az nem lehet, hogy ezernyi édes pillanat nyom nélkül a semmibe vesszen,
A feledésnek végeláthatatlan büdös, zavaros vizű, sötét, háborgó tengerébe essen!

Oldal: MAGÁNY
Szerelmes, szép, saját versek - © 2008 - 2024 - marcsikaversei.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat