Csak rövid időre pihentem meg

a való illanó ölében,

csak épp kimenekültem a sötét

mélységből

tiszta mezők zöld tekintetébe,

máris álmodtam újra.

Egy percre dúdolt nekem a szerelem,

táncba vitt és vezetett.

A vak szenvedély megszólaltatott,

majd testem idomáraként

lepedőnk ropogására könyörögtem

a gyönyört fakasztó parancsszót.

Meghasadtam, s előtört belőlem

egy fordított angyali dallam,

s féktelen mezítlenséggel

minden emberi valómat

tenyered lágy szirmába raktam...

csakis önmagamat...egy percig sem csaltam.

Most jégvirágot rajzol a fagyos, vén Hold

szobánk falán üzen a ki nem mondott szó,

s bámulom az apró mécsfény rajzolt árnyát,

ajkad szegletébe bújó mosolyod ős titkát.

S roppan a tűz,

fénylik az elnyugvó parázs

lassan kihűl, mint a tegnapokba

felejtett fásult ábránd...

új tűz kell, lobbanó vörös lángnyelvvel,

de elég egy „régi szív”, a „régi szerelemmel”...