Szerelmes, szép, saját versek

Oly árva szív éldegél bennem

Soha még így nem szerettem

Kérlek, ne értsd félre szavaim

Ne törd szét törékeny álmaim

Akár egy falevél, mely útra kél

Szívem is aláhull, reszketve fél

Lehet, nem ér földet soha létem

Mint kopott falevél lesz a végem

Melyet repít messzi a hűvös szél

Érzi vacogva, közeleg a hideg tél

Mely nem otthona a szerelemnek

Nincs válasza a kérdő feleletnek

Óh, szeretsz-e kedvesem, mond

Vagy csak bolondként álmodom?

Mint a hős ki szélmalommal küzd

Az élet tovarepül, akár a szálló füst

Árva szívem, mond nem dalol már?

Nem hallja szíved, ahogyan imád?

Nem hívőknek való szó az imádat

A legszebb szó, mi Néked kijárhat

Imádni annyit jelent, túlmutatni égen

Angyalokkal repülve, lényedet kérem

A legszebbik csillagot, amely ragyog

Mely rámkacsintva az égen andalog

Nem úgy imádlak, mint túlvilági lényt

Tudd, a szív belőled, mint fényből kér

Evilági ragyogás, éltető, zúgó áradat

Nem kérem add, kérlek add a váradat

Mely falak mögött elzártan él szíved

Téged kereslek, mint egyetlen híved

A fényt, melyet elrejt a szíved katlana

Egyetlen szavamért, szeretőn átadna?

Ez a szó, melynek nem börtöne a fal

Mely, nem csupán templomba zárt zaj

Imádlak, ahogy ezt szerelemmel lehet

Szívem minden pillanatban féltőn szeret!

(saját)

( )