Azt mondod lelkesen, velem akarsz örökké élni.

De ismersz-e? Tudsz-e nekem teljességgel hinni?

Én lehozom neked szerelem égi szigetéről a könnyező, örökviruló virágot,

Melynek minden könnycseppje külön öröm, gyógyír, megnyugtatja a világot.

De vajon, ülsz-e a betegágyamon, láztól verejtékes homlokom törölve?

S tudsz-e velem együtt őrült lenni, sírás, jajgatás helyett tapsolni örülve?

Az én szívem hatalmas, szeretetem óriási, az egész világot átöleli,

Lelkem meseszerű, varázssziget, az ember alapjában jó, úgy képzeli.

Szívemben ezer szoba, jó ha mindnek van lakója. Hagyod, hogy gondolatod őket kiseperje?

Megtűröd, vagy elviseled jó szívvel, hogy tiszta szeretetem másokat is érje?

Nem akarom minden titkod tudni, nem verlek láncra, nem zárlak aranykalitkába,

Mert kell, jár a szabadság! Kell neked is, legyen privátszféra, s titkod senki más birtokába.

Nem érdekel ami volt, honnan jöttél s kivel, hogy ki voltál, s mit tettél!

Jelened és a jövő az, ami izgat, hogy mit teszel! Mert szívemben, öröklakó lettél.

Azt mondod bársonyos hangodon, velem, velem akarsz örökre élni.

Oly hosszú még az élet! Vajon tudsz-e, eltudsz-e rigolyáimmal viselni?

Mert hiába a jó szív, van hibám számtalan, mint ahogy fának is görcsös ága,

Ugyan az igaz, hogy annak is van forróságban hűsadó árnyéka, enyhet adó világa.

Ha a szív, igazából szeret, együtt jajongva sír, s könnyezve nevet.

Nem háborgatja, ami volt, öleli a jelent, tervezi a jövőt, mert őszintén szeret!

Oldal: azt mondod
Szerelmes, szép, saját versek - © 2008 - 2024 - marcsikaversei.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat