Akor leszáll a sötét éj, rám terítve nyomasztó talárját,
Felnézek az égre, s látom kísérteties Holdját,
Mintha rám nehezedne szarkasztikus tekintete, s gúnyolna,
Csillagok, kárörvendő nevetéstől szétszóródó könnycseppje volna.
Nincstelenség, hiány, szaggatón szívem nyomja,
Nappali forgatag szeretett hiányát némiképp kompenzálja,
Ám az éj leple alatt, búsképű lovag vagyok,
Szívemben szívemmel, szélmalomharcot vívok.
Dulcineaért kiállt minden ráéhező tagom,
S a harcom, harcom magamban tovább vívom.
Már a hajnal fénye mossa a nehéz éjszaka ráncát,
Gondolatom nála van, s ébren őrzöm kedves álmát.
Csatában megrokkant, vak, féllábú perceim vánszorognak,
S ahogy biceg előre, hiány dárdái szívemen mind több sebet hagynak.
Félek a nappaltól, mert azt a lidérces, beteg éj követi,
Miben a hiány szúró fájdalma, szívem kivérezteti.
Ám, - kezdjük újra, ha szólna hozzám kedves hangján,
Boldogságban hemperegnék a felhők puha habján.

Oldal: MOST ELMEGYEK
Szerelmes, szép, saját versek - © 2008 - 2024 - marcsikaversei.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat