Kilépve önmagamból magamnak


Soha meg nem áll, az óra jár és pontosan.
Napok, hetek, hónapok ballagnak komótosan,
S csak ülsz, némának tűnsz, fejed támasztod,
Az időt nem látod, mégis lassanként morzsolod.

Az idő szélmalma kattogva őröl, hiába fáj a gondod,
S lám, nehéz a szíved, mert feledni, feledni nem tudod.
Valaki tőled bájjal, szeretettel, suhanó idővel szívet lopott,
S most érzed hiányát, mert szívedből lopott, s ott űrt hagyott.

Csendben a szó, sikolyok az álmatlan éjszakában,
Legördülő könny felivódik az összegyűrt párnában.
Felriadsz megannyiszor, mert nem ölel már imádva,
Nem tudsz Te már mást szeretni, próbáltad, de hiába.

Még élénken érzed finom illatát, mit egykor nálad hagyott,
Kezének lágy érintését, hangját mi még semmit nem kopott,
Nem láthatod többé már, ámbár, ha lehunyod szemed,
Mindig megjelenik, ott van szép, törékeny teste veled.

Akkor érzed, ölel, mint ahogy az ég a Földhöz ér,
Erősen bújik, mint ahogy szél erdőben a fák közé fér.
Forrón csókol, miként déli Nap nyáron a földeket,
S lágyan simogat, ahogy szellő búzatáblán kalászfejeket.

Így van ez rendjén, feledni az tud, ki nem szeretett igazán,
Kinek csupáncsak frázis, s odadobja, szeretlek szót lazán,
Ki csak azért ölelt, hogy ölelhessen, mert nem volt másik,
Bozót mellett nőtt egy fa, s mint inda, most arra mászik.

Talán egy nap rájön, hogy mit jelentettem neki,
Mert bíz az életednél is jobban tudtad Őt szeretni.
Talán egy nap rádöbben, ki voltál, vagy talán soha,
De az élet nem egyszerű, lesz hozzá is majd mostoha.

Oldal: Kilépve önmagamból
Szerelmes, szép, saját versek - © 2008 - 2024 - marcsikaversei.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat