szom, s mélyen, egy szép virágos réten,

Elkerül messzire most, mitől eddig féltem.

Reszkető, szelíd vágyak csókzápora fedi testem,

Álmomban a tündérlányt, tűzecsettel, színesre festem.


Izzó testem, láva vérem, lázas szenvedély a takaróm,

Tűzhegy felől szól réghallott, mámorítóan édes altatóm,

Heves, szerelmi ölelés, múlhatatlannak tűnő ringatóm,

Csók ül számon, forróvágyú, mézédes nyugtatóm.


Ó! Csak kerülne az ébredés akár örökre, ha kell,

Nem bánnám, ha eme álomból soha nem ébrednék fel!

De bizony jő a reggel, a rideg valóság és ébredni kell,

Minden szépálom véget ér egyszer, sietve távozik el.


S jön, a hideg, szürke, hétköznapi élő valóság,

Hinni, hogy mindig zöld a fű és kék az ég, butaság.

Ám beletörődni a sovány sápadtságba lustaság!

Akarni, tenni, menni kell, hogy megtaláljon a boldogság.


Mert hiszem, hogy rózsaalagútba izzadt gőzmozdony járhat,

Hogy a havas hegycsúcsról is szép virág mosolyoghat,

A béna, eldobva mankóját, még büszkén, biztosan járhat,

A vak, kinyitva szemét, élesen, színpompásan láthat.


Mert vallom, a kőszív is megpuhul, s érzőembert takar,

Jeges lélek is megolvad, mert nem mást, szeretetet akar.

Az ágrólszakadt koldus is adhat, noha éhségtől falat kapar,

S ha viszket, de nem éred el, hát majd más megvakar!

Oldal: AMIKOR
Szerelmes, szép, saját versek - © 2008 - 2024 - marcsikaversei.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat