"Mondd, Te Szív..!
Nehézkesen dőlök le párnáim védő ölébe,
A szívem nem csitul egy árva percre sem.
Lelkemre fájdalom sötét leplet hullajt,
Mint mélybarna tincseid, mindent eltakart.
Miket beszélek, ez nem lehetek Én!
Az én szívem nem holmi szeretet s érzelem!
Az én lelkemben nincs fény,
Ami a szerelemhez vezet oly hirtelen!
A szívem csak őrült játékot űz velem,
Ez nem lehet több, mint puszta véletlen!
Álmot próbálok hinteni szememre,
De folyton csak te jutsz az eszembe.
Mondd, Szív, miért kínzol engem?!
Hisz' tudod, hogy nem szeretem!
Nem szeretem sötét szemeit,
'Mibe ha tekintek, elveszem a végsőkig!
Csak őrült játékot űzöl velem,
De akkoris:
Ez nem lehet több mint puszta véletlen!
Álmatlanul forgolódom puha ágyamon,
De most, mintha köveken aludnék,
Oly hideg, oly nagy a fájdalom!
Mi-mi lehet ez az érzés?
Netán szerelem?
Nem, az nem lehet!
A szívem csak őrült játékot űz velem,
Ez nem lehet több, mint puszta gyötrelem!
Hajnalban már nem is próbálkozom,
Csak állok a kinti teraszon.
Korlátot szorítva tudok csak megállni,
Mert lábam nem tudom használni.
Mosolyogva tekintek a horizont felé:
Olyan, mintha lelked tárulna elém.
Mondd, Szív, ez lenne a szerelem?
Mert ha az, mégsem olyan nagy véletlen,
Se gyötrelem.
Egyszerűen: Szerelem.
|