Félek...reszketek...úgy érzem meghalok,
Látok egy embert szenvedni, s ez az ember én vagyok.
Megrémülve ülök az ágyon, lehajtott fejjel el kezdek sírni,
S azt mondom magamnak: "NEM KELL MÁR SEMMI".

Félek...reszketek...úgy érzem meghalok,
Szomorú tekintettel nézzek egy csillagot.
Elbambulok rajta, s gondolkodok:"Vajon mit kell tenni?".
S ekkor jutt eszembe hogy:" NEM KELL MÁR SEMMI".

Félek...reszketek...úgy érzem meghalok,
Mostmár jöhetnének értem az ANGYALOK.
Szívem érzi, s súgja nekem:"EL KELL MÁR MENNI",
S ekkor érzem én is azt hogy:"NEM KELL MÁR SEMMI".

Félek...reszketek...úgy érzem meghalok,
S lassan már úgy érzem én is csak egy fény vagyok.
Mi egyszer világít, s örökre eltűnik...nem tud semmit tenni,
S, ha már nem vagyok rá jösz te is hogy:"NEM KELL MÁR SEMMI

Oldal: NEM KELL MÁR SENKI
Szerelmes, szép, saját versek - © 2008 - 2024 - marcsikaversei.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat