Egyszer egy este, de könny szemem, több este meglepte

Meztelenfényű, seszínű szobám magas ablaka,
Nem ragyog már be rajta a mosolygó Napocska.
Nap, tűzben, bíborban pompázva, mára búcsúzik,
Szelídtóban, pirosló sugarakkal, még megfürdik.
Sötétlő tóvizén, fénye ugrándozva lubickol zajtalan,
Csönd van, csak szívem kattog tompán, szakadatlan.
Üres, hideg, sápadtfényű a szobám, villanyt fel nem kapcsolom,
Lefekszem, hanyatt, kezem mellkasomon összekulcsolom.

Fekszem ráncos ravatalán az álomkerülő ágynak,
S nézem, jön a fakó Hold, helyet követelve magának.
Két könnycsepp gördül végig, szememből, arcomon,
Feltör egy érzés és csendben sír a múltamon.
Könnycseppek arcomon, még bíznak, hogy letörlődnek,
Hogy újra szól a kedves szó, s lágy kezek által még érintődnek.
Szánalmas, irtófájdalmas, szegény nyomorultak, bíztak,
Szenvednek az árvák, s kijöttek, mert meghalni vágytak.

Töprengek, olyan bizonytalan minden, mint friss harmat a tűző Napon,
Csendben hallnak meg érzések az emberekben egy szépnapon.
Kihűlt, kialudt a fortyogó szeretetvulkán! Hogy hiányzik!
Szerettem, s szerettek. De a mindenit, az ember bíz hibázik!
Belopózik szobámba, s körbejár sápadt sugara a Holdnak,
Meg-megbotlik, majd megvilágít lidérces színt adva, mint holtnak.
De a mennydörgő mindenségit! Hiszen még élek! Épp bennem a lélek.
És bárhogy is, és igen, újra és újra, még szeretetet remélek!

Oldal: EGYSZER EGY ESTE
Szerelmes, szép, saját versek - © 2008 - 2024 - marcsikaversei.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat