Megmenthetem a világot a pusztulástól, az emberiséget a kihalástól.
De hogyan?
Mit mondhatnék, amit még mások nem mondtak el?
Nincs bölcselet, mi e világban ne hangzott volna el,
Talán tudnám, ha jobban szeretnék,
Talán akkor valóban csodát tehetnék.
Én tehetetlen vagyok, ezt érzem, de mégis reménykedem,
Hogy talán amit teszek, jelent valamit,
Nem sokat, talán csak porszemnyit.
És ez, ez a porszemnyi jóság, mely csak egy homokszem a végtelen tenger partján a többi apró porszemmel együtt,
Amelyet mások szórtak el, képes lesz a csodára.
A világ megváltására, a földi szeretet elhozatalára.
De csak bízom, és reménykedem,
Hogy nem lesz késő elszórni ezeket az apró porszemeket.
Felébreszteni a sötétségben az alvó lelkeket.
Fényességet hozni, lámpást gyújtani számukra,
Hogy ébredjenek fel,
Hogy tudatlanságukkal e földet ne pusztítsák el.
Szeretetet, békességet hozni a szívükbe,
Megnyugvást háborgó lelkükbe.
És talán mikor egy-egy lélek felébredve útra indul majd saját útján,
Emlékezni fog, hogy igen szükség van az ő lámpására, az Ő jóságára,
És tudni fogja, hogy az a porszemnyi is számít,
Amit tesz, hogy jóságával a világ megmentéséhez Ő is hozzátesz.
És nem érzi majd magát oly tehetetlennek,
Mint én érzem magam.
De reménykedem, hogy egy lelket felébreszt majd szerető szavam

Oldal: VILÁG MEGMENTÉSE
Szerelmes, szép, saját versek - © 2008 - 2024 - marcsikaversei.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat