Beszéd önmagammal

A neve még mindig tiltott imádság.
Hiába feszített hegynyi szenvedély?
Álmatlan éjszakáidon mondd, miért,
Miért esett papíron teherbe a vágy?
Hányszor figyelted titokban az arcát?
Hányszor vágytad hallani az édes gerlehangját?
S lám, elfordultál, ha ő pillantott feléd.
A szemébe néztél, ha hozzád beszélt?
Kérdezett, hallottad és mégsem szóltál.
Gyáva vagy, kétszínű, hazug szerelmetes!
Nyeld - hisz érdemes- gyötrött magányodat!
Cipeld csak titkod, mint mosatlan szennyest,
Mint halálán lévő tüdőbeteg a kórságot!
Átok rád! Ha majd vágyad újra támad ,
Keress, de ne láss, nyíljon bár föl szemed;
Hályog legyen rajt minden arcvonása!
Vagy légy vak koldus ki épp vízért sietne a kúthoz,
De minduntalan elesik, hol falnak ütközik,
Kit segíteni, megfogni nem mernek,
Mert a kosz s a bűz eszi mindenét.
Nem érdemled! Nem vagy méltó, hogy felemeld fejed!
Csak ízlelgesd még keserű, áspis magányod,
Sírj annyit, hogy a könnyedből kicsapódó só heggyé legyen.
Akkor, akkor talán rájössz, s megérted,
Mit engedhet az Isten, s mit magának az ember.
EZ EGY KÜLÖNÖS VERSEM

Oldal: BESZÉD ŐNMAGAMMAL
Szerelmes, szép, saját versek - © 2008 - 2024 - marcsikaversei.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat