Érzések szívünkben, melyek lelkünket átjárják,
Visszatérő emlékekkel fájdalmunk táplálják.
Evvel kiváltva belőlünk a harmatcseppeket,
Melyek kicsordulásig lelkünk tükrén csücsülnek.
S mint záporeső felhőkből, úgy hullnak szemünkből,
De a bánatot mégsem pusztítják ki lelkünkből.
Ellenben a boldogsággal, mely kialudni tűnik,
Ha úgy érezzük, hogy bánatunk már meg nem szűnik.
Hisz az emlékek nem szürkülnek, mindig visszatérnek,
Erről könnybe lábadt szemeink őszintén mesélnek!
Most a fájdalom ölel át, szorít karjaival,
Kiélezett nyílvesszővel sajgó szívembe nyilall!
Folyton rám törnek emlékek: reggel, délben, este,
De felejteni nehéz, s tudom, hogy nem is menne.
Próbáltam már lépni, de ezt nem követte siker,
Mert rég hozzám nőt a súly, melyet a lelkem cipel.
Így itt maradtam, hol a magány fulladásig ölel,
S egy életen át velem marad végtelen hűséggel.
Mosolyom nem őszinte, szememben tükörképem,
S könnyeim életét minden éjjel végignézem!